2024 tavaszán írták ki azt a pályázatot, melynek keretében Erzsébetváros Önkormányzata kezdő tehetséges költők bemutatkozó verseskötetének elkészítésére vállalkozott. A tervezett tizenhat kötet helyett tizenhét kiadvány jelent meg, a zsűritagok közül (Áfra János, Babiczky Tibor, Borda Réka, Fenyvesi Orsolya, Kemény Zsófia, Kiss Judit Ágnes, Simon Márton, Závada Péter) kerültek ki a chapbookok későbbi szerkesztői, a fiatal tehetségek mentorai.
A jelentkezés feltétele volt, hogy a pályázó nem rendelkezhet kötettel, beleértve a magánkiadásokat is, így kivétel nélkül pályakezdő alkotók szövegeit találjuk ebben a sorozatban. Ugyanakkor nem a kortárs irodalmi palettán először felbukkanó nevekkel találkozunk,
a díjazott szerzők szinte kivétel nélkül mindannyian rendelkeznek folyóiratpublikációkkal.
Az igényes kiadványok egységes arculatot kaptak, mégis egyénítik őket a borítókon a szerzők monogramjából készített díszes iniciálék, illetve a tematikus és poétikai szempontok által is motivált illusztrációk – mind Miklya Emese Sára munkái. Mivel az eddig felsorolt kitételek mellett semmilyen más megkötés nem hárult a fiatal költőkre, a sorozat részeit átolvasva kifejezetten sokszínű anyagot láthatunk.
Bizonyos nemzedéki jelleg, néhány, a kortárs magyar lírára jellemző eljárás megfigyelhető,
mégis különböző szemlélettel, témákkal találkozunk, és ez már két-három kötet olvasása után kitűnik.

Rieder Anna Róza Fehér nyár című kötetének legizgalmasabb kísérlete, hogy az egészségügyben kiszolgáltatott lírai én szemszögéből újragondolja a női test, a szexualitás, a gyermekiség és a test fölötti kontroll aspektusait: „mégis van egy láthatatlan kéz / lefektet a hordágyra / ha int neki fogadok szót / engedelmesen várom / a tűt szikét szíjakat” (Rianás). A szövegek nagyobb része valamilyen vizsgálati szituációból szólal meg. A szülőszobától a fogorvosi széken át a traumaambulanciáig járjuk be a vers beszélőjével, hogy
miképp is reprezentálódik a női test egy alapvetően is kiszolgáltatott orvos-páciens viszonyban:
„milyen vékony lába van / milyen szörnyű hogy ilyen történt magával tizenévesen / sikerült pisilni kiscica” (Princess treatment). A kimondatlan gondolatokon keresztül, nyelvileg próbálja a lírai én visszaszerezni az irányítást, uralmát a teste fölött. Parancsolólag („jósolj nekem a vérkép csillagaiból” [Flört a trauma ambulancián]), a test tárgyiasításának megfordításával („a magánpraxishoz tartozó honlapon / nézegettem a fényképen a feszes izmokat” [Elejtett vadak]) vagy éppen egy gyermeki versenyhelyzet illúziójával szerezheti vissza az önmaga feletti kontrollt („kakaskodnak kinek van jobb szerszáma / ki az aki megkalapálhat fúrhat levarrhat / ki kap meg kötözésre” [Princess treatment]). Ebben a kontextusban
a kötet tétjévé válik a személyiség és a test visszavétele egy alapvetően személytelen közegben,
és ennek válik hatásos eszközévé a versírás, alkotás: „ebben a villanásban kell leásnom a szó- / és boncolásellenes igazságig” (Kertépítés).

Hegymegi Flóra versei hasonlóan az (ígéretes) útkeresés lenyomatai a költő első kötetében, a Kismegszakítóban.
A szövegek tematikus nyomvonalát leginkább generációs kérdések és családi kapcsolódások mentén lehetne kijelölni,
de nem kizárólagos ez a meghatározás, mert sokfelé kitekintő versek ezek, leginkább a jellegzetes költői hang fogja össze a ciklust. Kiss Judit Ágnes, a kötet szerkesztője is a hazatérés mozzanatát emeli ki a fülszövegben a versek kapcsán – nem csupán térbeli visszatérésről van szó, hanem a családi múlt, a generációs örökség tudatos újraértelmezéséről. A címadó vers helyett a kötetnyitó darab válik az értelmezés egyik kulcsává: a Nyilatkozat című vers kezdetét – „Nekem nincs közléskényszerem / csak szeretném közölni / a kényszereimet” – akár ironikus értelemben is olvashatjuk, mert a túlterhelt, fojtó verssorok éppen ennek az ellenkezőjéről árulkodnak.
A képileg túltelített szövegek esetében a központozás elhagyása is tovább nehezíti a megértést,
kivétel talán a Tűz, ahol dinamikussá és képivé alakítja át ez az eljárás a verset: „a sóvárgás a tenyeredből eszik / fölözi lelkedről a habot / elfagysz az ölelésben / őrlángod leszerelt / feletted tajtékzik az ég”. A konkrét emlékképekre épülő verseket ellenben nyelvileg is feszesen összetartja a bemutatott jelenetsor, a K. und K. című vers például a „Kovács Kati vagy Koncz Zsuzsa” kérdés család- és nemzetformáló dilemmájára épül, a versbe szőtt dalszövegrészletek pedig egy új kontextusban értelmeződnek újra.
Hegymegi líráját a folyamatos nyelvi játékok, sajátos szóalkotások, nyelvi lelemények teszik egyedivé, jellegzetessé.
Ezek tudatos használata oldhatja majd fel a későbbi alkotás során a sűrű, túl sok jelzőt felvonultató, néhol túlterhelt sorokat: „a küszöbön átbukó tájmoraj / patyolathiánya immár idegen ül” (A hazugság a meg nem történt igazság).

Déri Anna Kartempó című kötete pedig annyiban is különálló darabja a sorozatnak, hogy szerkezetileg és történetileg is máshogy használja ki a közel negyven oldal terjedelmet, már-már elbeszélés és líra határán mozgatva a szövegeket.
A gyermekkortól a felnőttkorig vezeti végig a traumafeldolgozás folyamatát,
legfőképp az alkoholista apa figuráján keresztül, kelet-közép-európai környezetbe ágyazva. Ez a kulturális háttér jellegzetes életképek formájában tárul elénk: „úgy képzelem, ilyen az igazi kelet-európai nyár; / idős asszonyok gyomlálnak a kertben, / mialatt felhevült testek égnek a parton, / az apák beszélgetnek, sört isznak, / a nők főtt kukoricával tömik a gyerekeket” (Kelet-európai nyár). Ehhez a kontextushoz köthető – leginkább a kötet végén tematizálódó – a valláshoz, vallásossághoz kapcsolódó problematika is. A traumákkal terhelt gyermeki világképben ez is kiüresedett, már-már félelmetes jelenséggé alakul: „öreganyám tanított meg félni Istent. / házában megbújt a hit. / kopott-keretes képekről, / agyagszobrok üregéből figyelt minket / egy ember, / aki szívét a kezében tartotta. / angyalok és felhők vették körbe, / mégis megijedtem tőle, / ha láttam” (Hagyaték). Az apa alakjának állandóságát a versekben az idő múlásának érzékeltetése is tételezi, a változás csak a lírai énben megy végbe,
az önhibáztatástól a kiútkeresésig vezet Déri komplex versciklusa:
„a kétezres évek hozták rá a bajt, mondják, / akkor kezdett inni, amikor megszülettem, / egy csecsemő pusztulásba taszította az apját” (Évtizedek). A gyerekkor a kiszámíthatatlan természetű, megbízhatatlan apa mellett sokszor azt eredményezi, hogy a versbeszélő tűnik fel szülői szerepben, a funkciók, feladatok felcserélődnek, de a szerepek dinamizmusából adódóan még párhuzamos viszonyban is megjelennek: „egyszerre hányunk apámmal, / ő az üdülőben, én a szalonban” (Kelet-európai nyár). Ugyanígy széles az az érzelmi skála, amit a lírai én bejár, a fenyegetettség („vadászik rám”), a rettegés mellett a hiány is erős érzelmeket generál.
Az apa halála is visszatérő téma, ehhez kapcsolódik az elengedés lehetetlensége,
mert álmok és víziók formájában továbbra is kísérti a múlt. Az egyéni sorstragédiát meghaladva, a feldolgozás eszközeivel élve a versek vagy a szerepcsere átélésével próbálnak továbblépni („képzeljük el, hogy anyáink vagyunk” [Örökül maradt]), vagy a probléma kiterjesztésével, a „sorstársak” megszólításával (Apáké a szó). Ha nem az apáról ír, akkor is az ő hiánya konkretizálódik. Ennek elfogadása a záróversekben válik egyértelművé, ahol a kitörlés lehetetlensége mellett az elfogadás is megtörténik („lassan rájövök, hogy nem lehet testünkről / leoldani, ami belénk nőtt” [Apám lepedője]; „viszem ezt az embert / támaszkodik a vállamon / nehéz meggörnyedek alatta” [Viszem]). Nem meglepő tehát, hogy a lírai ént kiemelten foglalkoztatják az örökölt minták, a generációs kapcsolódások, a „mennyire leszek ő?”, „mennyire vagyok ő?” kérdései.
A három közül talán ebben a kiadványban kapcsolódik össze legérzékletesebben kép és szöveg,
a vizuális elemek követik, megjelenítik a versek tartalmi elemeit, és a kötet kelet-európai hangulatát is tovább erősítik (például a Stég, Körbe, Trabant presszó című versek esetében).

A chapbook-sorozat pályakezdő költők számára teremtett bemutatkozási lehetőséget, amelyben változatos hangok és eltérő poétikai irányok mutatkozhattak meg.
A szerzők első kötetét tarthatja kezében az olvasó, így egyszerre tapasztalja meg a debütálásuk izgalmát és lírai útkeresésük irányait.
Rieder Anna Róza verseiben a test nem csupán a vizsgálatok tárgya, hanem a kontroll, a méltóság és az önazonosság visszaszerzésének terepe is. Hegymegi Flóra írásai ezzel szemben inkább a családi múlt, a generációs örökség és az identitás kérdései köré szerveződnek. Különösen erős benne a nyelvi játék, az ironikus megközelítés és a sűrű képekből felépülő lírai világ. Déri Anna kötete a személyes trauma, a szülő-gyermek kapcsolat és a kelet-közép-európai társadalmi háttér összefonódására épít. A gyermeki nézőpont és a felnövés tapasztalata folyamatosan váltakozik, miközben a feldolgozhatatlan családi történetek a kötet végére elfogadott, elhordozott örökséggé alakulnak. Ennek a képi világa különösen szervesen illeszkedik a szövegek hangulatához, vizuálisan is erősíti a kelet-európai életérzést. A sorozat ezen darabjai egészében sokszínűek, tematikusan mégis feltárhatók a közös pontok:
a testi és lelki önrendelkezés, a múlt terhei és a személyes tér visszahódítása vannak fókuszban.
A bemutatott kötetek érzékenyen és hitelesen szólalnak meg, ígéretes pályakezdést jelölve mindhárom szerző számára.
Rieder Anna Róza: Fehér nyár, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Hegymegi Flóra: Kismegszakító, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Déri Anna: Kartempó, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
A borítókép forrása: erzsebetvaros.hu